A Szeretetszolgálat kommunikációs részlegénél gyakorlaton lévő hallgatók megismerkedhetnek a Szolgálat többi munkaterületével is. Így pillanthatott bele pár napja egyik gyakornokunk is az Utcafront munkájába. Hogyan látja egy kívülálló a szociális munka mindennapjait? Milyen érzések kerítik hatalmába egy hajléktalanszállóba belépve? Börzsönyi Orsolya beszámolójából ezt is megtudhatjuk.
„Hathetes gyakorlatom részeként lehetőségem nyílt az Utcafront és a Bánya utcai hajléktalanszálló meglátogatására. Szerintem természetes, ha az ember egy számára teljesen új hely megismerésétől kicsit tart. Pontosan ezt éreztem… egyszerűen féltem.
Szerencsére nem egyedül kellett mennem. Egy kommunikációs kollégám elkísért. Megérkezésünk után kapta a hírt Balázs és Olivér, hogy egy hölgy elázott ruhában ül egy kőbányai benzinkút közelében. Összepakolták, ami szükséges lehet ilyenkor... Magukkal vittek, és betekinthettem a „való világba”.
Az ember szeme sajnos már „megszokta” a hajléktalanokat az aluljárókban, a fák tövében, valójában szerves része a budapesti ember életének, hogy mélyszegénységben élő embereket lát. Szomorú tény, hogy lassan ott tartunk, hogy tudomást sem veszünk a másik emberről és egészen nyugodtan, „szemrebbenés nélkül” megyünk el mellettük. Szánalmas ez az állapot…
Igazából fel sem merül bennünk, bennem, hogy van még néhány személy, aki törődik velük, és nem azért, mert ez a munkája, ezért kapja a fizetését, hanem mert valamilyen megmagyarázhatatlan szeretet motiválja… Balázs és Olivér pontosan ilyenek. Olyan kedvességgel beszéltek ezzel a családja által kirekesztett hölggyel, hogy az már-már megrendítő volt. Ennek ellenére minden próbálkozás sikertelennek bizonyult, minden segítséget visszautasított az asszony.
Mialatt mentünk vissza a Bánya utcába, ezen a kedvességen gondolkoztam. Hogy van ez? Nem is ismerik, nem tudnak róla semmit és mégis? Nekem ez nagyon „megrázó”.
Visszatérve az irodába, hamarosan indultunk tovább Attilával és Eszterrel ki az „utcára”. Elmondták a programot, hogy mit terveznek. Hát nem mondom, hogy a hallottak alapján teljesen nyugodt voltam… Olyan szavak hangzottak el, hogy „zárt osztály” és „használt fecskendők összeszedése”, ahol nem szabad felmenni a padlásra, mert „veszélyes”… ja, és hogy mindig legyek jól látható helyen, ha egy hajléktalanhoz megyünk.
A Nyírő Gyula Kórház előtt már többször is elmentem, hiszen a főiskola is arra van. „Belül” azonban még sosem jártam. A kórház zárt osztályán hármasban meglátogattunk egy, a drogról leszokni vágyó fiút. Nem látszott túl kellemes helynek, de tudni kell, hogy ez is annak a világnak a része, amiről szeretünk tudomást sem venni, amire úgy gondolunk, mint önhibájukból odakerült emberek lakhelyére.
A Szálló látogatása másnapra maradt. Itt is az a „kedvesség mindenki felé” érzés vett körül, ami nekem nagyon szokatlan. Ugyanis a hétköznapi életben nem ezt tapasztalom, szerintem ez nem általános.
Az irodába belépve Zsuzska épp egy lakónak segített. Teljesen más körülményekre számítottam, és kellemesen csalódtam. Azt hittem, hogy a szálló zsúfolásig tele lesz, senkinek nem jut egy „talpalatnyi hely” sem, kosz és bűz fog körülvenni stb. Meglepetésemre, szó sem volt semmi ilyenről.
Hát igen. Arcpirulva írom le mindezeket a gondolatokat, hogy hogyan is vártam a Bánya utcai látogatást. Valójában nekem volt szükségem erre a vizitációra, hogy észrevegyem a „való világot”.”
